A helyzetet Szoboszlai János, a Kortárs Művészeti Intézet
művészeti vezetője mentette meg, arra kérve az érdeklődőket, vegyenek
részt egy rögtönzött vitában az eredeti témakörben.
Mindehhez
vitaindítóként röpke előadást tartott egyrészt a REMIX 1. címet
viselő, a dunaújvárosi Modern Művészetért Közalapítvány Gyűjteményéből
válogatott kiállítás koncepciójáról (hiszen a pénteki rendezvényt
egyben a tárlat záróakkordjaként is aposztrofálták), másrészt az
európai és az amerikai finanszírozási gyakorlatról. Tehette ezt
könnyedén, hiszen mielőtt a dunaújvárosi intézmény alapításánál
bábáskodott, már megjárta Bécset, Amszterdamot, innen pedig egyenesen
az Egyesült Államok egyik rangos kortárs művészeti intézménye, a The
Art Institut of Chicago tanáraként folytatta tevékenységét. Ennek
kapcsán szót ejtett az alapítvány mintegy 150 milliót érő
gyűjteményéről is.
Ha a kulturális finanszírozás a téma, megkerülhetetlen a kultúrpolitika taglalása is. Szoboszlai ismertette az amerikai mintát, melyben az állam ezt a területet a civil
társadalomra bízza, nagyon csekély, szinte csak a fenntartásra elegendő
mértékben támogatja a kulturális szférát. Ellenben a gazdasági szektort
érdekeltté teszi a kultúra támogatásában, miután aki erre költ, azt
adómentesen teszi, sőt, további kedvezményekkel is számolhat. Így
egyszerre több előnyre tesz szert, aki a kultúrát támogatja.
Adókedvezményben részesül (gazdasági szempontból is előnyre tesz
szert), egyfajta filantróp tevékenységet folytat, dicsőséget szerez, és
nem utolsó sorban példát is mutat. Tehát számára vonzó a jótékonykodás,
mint alternatíva. Gyakorlatilag nincs szükség kultúrpolitikára.
Az
európai, pontosabban a magyar modellben az állam felelősséget vállal a
kultúráért, az adóból és a kulturális járulékból (giccsadó) befolyt
összeget politikai döntések után osztja szét. Ez a rendszer szinte
működésképtelenné teszi a művészeti tevékenységet. Ráadásul a gazdasági
szféra számára is kevés lehetőséget ad az adórendszer, hogy
belefolyhasson a támogatásba. Példaként említette, hogy a
műtárgyvásárlás öt év alatt írható le az adóból, tehát csak öt év után
jelentkezik a vállalkozásban költségként. Ez cseppet sem ösztönző.
Minden gazdasági racionalitás ellentmond annak, hogy ezt a területet
szponzorálják. Vagyis ahhoz, hogy a terület finanszírozására megoldás
születhessen, adókönnyítésre lenne szükség. Ebben a beszélgetés
valahány résztvevője egyetértett.
A vitában Klein András Miklós, a Dunaferr-Art Dunaújváros
Alapítvány kuratóriumi elnöke felhívta a figyelmet a 700 millió
forintra értékelt duna-parti szoborparkra, annak állapotára és a
Dunaferr területén, tulajdonában álló alkotásokra, valamint az
önkormányzatnál és intézményeiben összegyűlt művekre, amelyek
összértékét egymilliárd forintra becsüli. "Sokkal gazdagabbak vagyunk,
mint gondoljuk" - mondta. Már régen szükség lenne a vasmű főbejárata
feletti háromszázmilliós freskó felújítására is.
Pásztor Bertalan szerint szűk látókörű gondolkodás, hogy a kultúra csak viszi a pénzt. Hosszú távon mindenkinek érdeke azt támogatni, hiszen "bunkó emberekkel nem lehet fejlett társadalmat építeni".
Friedrich Ferenc a filmszakma eredményeire hivatkozva optimistábbnak mutatkozott, ám hamar kiegyeztek abban, hogy a képzőművészet "bizniszfaktora" sokkal csekélyebb.
Kelemen Marián Éva felvetette a szakmai összefogás lehetőségét, ám Szoboszlai János kiábrándította a jelenlévőket, beszámolva a szakmai lobby eddigi tevékenységéről, és eredménytelenségéről. "A politikusok teendőlistájának a legvégén vagyunk" - fogalmazott. A kiszámíthatatlanságra és az átpolitizáltságra példaként a MÜPA létrehozását említette, ami évi harminc milliárd forintjába kerül még évekig az adófizetőknek, miközben számos művészeti ág alulfinanszírozott.
Prosek Zoltán felvetette, hogy a betelepedő "multikat" rá lehetne venni, hogy támogassák a kultúrát, ám Deák Nóra, a KMI gazdasági vezetője hamar lehűtötte a jelenlévőket, mondván, évek óta még bejutni sem tudnak a város nagy bevásárlóközpontjaiba olyan projektekkel, melyekhez még pénzt sem kérnek.
Gombos István, a kulturális bizottság elnöke szerint rossz volt a kulturális politika az elmúlt húsz esztendőben. Sorolta a nehézségeket, amikkel szembe kell nézniük. Példaként hozta a Dunaferr akkori vezetőjének, V. Naumenkónak kijelentését: "Nem jótékonykodni jöttünk mi ide!" Miközben a köztudatba úgy ült be, hogy a vasmű évi 250 millióval támogatja a kultúrát, a valóság az, hogy az önkormányzati részvények ellenértékét törlesztik a városnak, amit az valóban a kultúrára fordít. "Szégyellem magam a KMI pengefala miatt, hogy még mindig nem tudtuk rendbe hozatni" - jelentette ki.Érdekes lett volna meghallgatni Gulyás Gábor álláspontját is, hiszen a debreceni intézmény 290 millió forintból gazdálkodik, míg városunk nemzetközi hírű és elismertségű kortárs művészeti intézménye mindössze ennek tizedéből.
