"Akár az egyenesek. Egyetlen pontban, egyetlen pillanatra metszik egymást a tér végtelenjében. S aztán haladnak tovább kiszabott útjukon, soha vissza nem térve. De ez a pont és az a pillanat örökre meghatározza őket."

Ámulás, bámulat

  John Willard Young mondataival egy könyv, egy számomra fontos könyv mottójaként találkoztam először, Békés Pál második kisregénye, a Szerelmem, útközben elején, még a régi, útraváltós és szerelemtüzes években, ez is fontos. A Skicc Csoporttal meg a Skicc Csoport megalakulása előtt találkoztam, 2008-ban volt szerencsém megnyitni Pats József, vagy nevezzük nevén, Putyi kiállítását Keszthelyen – akkor és ott futottam és ültem először a csoport alapítói közül többekkel, és elámultam. Ámulatom azóta is töretlen: hölgyeim és uraim, a Skicc Csoportot csupa fiatal, méghozzá szemtelenül fiatal ember alkotja, és ez, a pimaszulfiatalság mint tényező, ott rejlik a névválasztásban is. A skicc ugyanis csak első olvasatra jelent vázlatot, még nem kész művet, felszínkapirgálást: mint mindig, na jó, többnyire, most is van egy második olvasat, amikor a kifejezés átfordul, nekikészülődést, elszánást és lendületet kezd jelenteni, az alkotásnak azt az örömteli, mi több, érzéki és szavakkal olykor leírhatatlan fázisát, ami gyakran fontosabb a végeredménynél, a végterméknél, a műnél. Mint az egyenes, ha elindul; amikor fejben már kész, amikor az izomtónusokban már benne rejlik és sejlik a vége – és akkor készül egy skicc, amiben ott feszül, háborog, rejtezik és ragyog a majdani nagy munka, vagy legalábbis a majdani nagy munka ígérete. De vissza, vissza a fiatalsághoz: a fiatalság sem életkori sajátosság a Skicc Csoport tagjai esetében, a többség persze valóban pimaszul és szemtelenül fiatal, de vannak, akik megmaradtak, úgy maradtak, fiatalnak, nevek említése nélkül is tudjuk, tudhatjuk, kiről szól ez a mese – és hadd ne leplezzem le őket most, de hadd mondjak nekik külön is köszönetet azért, mert megmutatták: így is lehet, megmaradni.

Sokfélék sokan

A Skicc Csoport másik jellemzője – aki nem hiszi, majd a kiállítás megtekintése után elhiszi biztos – a sokféleség: inspirációk és felkészültségi szintek, műfajok, eljárások, témák tobzódása, itt egy merész ötlet, hopp, ott egy plasztikus ívelés, van, aki bátran váltogatja ezt is, azt is, tájképet fest egy szorongatóan szép térélményből, de előtte kibont egy mély és eksztatikus víziót. Van, aki most kezdte. Akad, aki még tanulja, többen már befejezték. Képzősök. Munka után munkálkodók.

Sokfélék, sokféle egyenes, sokféle egyenes ember. A Skicc Csoport egyik, számomra egyformán örömteli és már-már felfoghatatlan jellemzője a tömegesség: sok és sokféle fiatal ember, együtt, sokfélét csinál. (Fontos zárójeles megjegyzés: az meg aztán már tényleg a plafon, a meghaladhatatlan, amikor a Skicc tagjai elkezdenek együtt egy munkán dolgozni, közös nagy pannót az ovisoknak például, állatos, bogaras-pillangós, növényes és vízivilágos munkát Kulcsra máskor. Amikor tehát az épp az előbb említett különutas megoldások sora, a sokféleség gyönyöre elkezd egy irányba tartani, egy céllá nemesülni – gyanús, hogy éppen ezek a szép, bonyolultnak mindazonáltal csak nagy-nagy túlzással nevezhető vállalások lesznek idővel a csoport alapműveivé. Már csak azért is, mert ezeket senki nem csaphatja a hóna alá végül, nem viheti el, haza – ezek a művek itt nem is láthatók, csak a szülőhelyükön, a Duna-parti óvodában meg Kulcson. Az alkotóknak is csupán az emlékeikben élnek. Zárójel bezárva.)

Gondolj a nyárral!

Van még egy fontos tényező, Putyi mondta, ki ne felejtsem, hát nem is: hogy tehát itt és most egy nyári, kulcsi alkotótábor művei dominálnak, na nem mind, de a többség akkor és ott készült, és most mindenki gondoljon egy kicsit valamit, amikor azt a szót hallja, hogy nyár.

Ugye, milyen szép? Nekem a nyár most egy kis fekvés a zöldben némi perzseléssel, bogárkafigyelés, és közben tenni azt, amit legeslegjobban szeretnék mostanság: semmit. Másnak más a nyár most, forró szelek, bőrpír, rövidgatyesz, hosszúlépés abból az isteni rozéból, sok, sok, sok nyár, de mind szép. Nyári tárlatot télen megnyitni jó.
Van még egy fontos, ezt nem mondta Putyi, de belevettem, beleszőttem, ide a végére, rojtnak vagy bojtnak, kinek mi tetszik: a tárlat anyagát, a sokfélséget, a változatosságot, a markáns különbségeket elfigyelve rájöttem, hogy a Skicc Csoport esetében nem is mindig a munka, a mű, az alkotás (mint tárgy, végeredmény) fontos, hanem a munka, a működés, az alkotás - mint cselekvés. És van még valami: hogy közben épül és szépül, és gazdagodik és gyarapodik a csapat is ám. Hogy megszületik, ahogy egyszer-egyszer papíron, vásznon, kőben, fában valami, ami még nem volt: az autonóm, helyenként radikálisan autonóm személyiségek egyszer csak egy közösség tagjaiként is definiálják magukat, és ez a közösség idővel életre kap, megerősödik: a bevezetőben említett találkozások, metszéspontok örökre meghatározzák a jellegét. Ha tudnak róla a közösség alkotói, tagjai, ha sem. Ha tesznek érte vagy éppen ellene, ha sem.
Idézettel kezdtem, idézettel fejezem be – az egyik Skicc-tag, Kalácska Ágnes vetette papírra a tavalyi kulcsi alkotótábor kapcsán, és előre szólok, rímel az első idézetre. Így szól:
"Vannak dolgok az ember életében, amik örökre megmaradnak. Amik értelmet adnak, és értéket képviselnek ebben a változó világban. Amikor azt teszed, amit tenni akarsz. Értékes emberekkel együtt, távol a mindennapoktól Ilyenkor úgy érzed, végre szabadon fellélegezhetsz."
Induljanak el a Skicc Csoport öröknyarába, lélegezzenek mélyeket, szabadon. Köszönöm a figyelmet!

(Elhangzott a Skicc Csoport kiállításának megnyitóján ma délután az MMK Kassák Galériában.)